Csak úgy, a heti Karolinámról (“nemreklám”)

Csak úgy, a heti Karolinámról (“nemreklám”)

Heti egy délelőtt. Minden héten néhány óra, fixen, ott, a kis sarki asztalkámnál csak az enyém. Tutira egy délelőtt, amikor tényleg senki nem szól hozzám, igazán az enyém az idő és minden egyes pillanat attól kezdve, hogy meghozták a heti egy koffeinmentes, rizstejes kávém és a frissen facsart narancslevem. Mellettük csak magamra kell figyelnem, ezért ha szeretnéd, csak Te és én vagyunk. A legnagyobb nyugalomban írhatom a recepteket, készíthetem a blogbejegyzéseket, retusálhatom a fényképeket. Nem zavar semmi és senki, igazi, száz százalékos énidőt tudhatok magaménak azon az egy délelőttön, abban a pár órában. Még nem vagyok fáradt, mint amikor éjszaka írok, nem sietek, hogy végezzek, mire felébred a család, mint amikor hajnalban ébredek, és nem otthon vagyok, ahol egyébként mindig tartózkodom, és ahol mindemellett imádok lenni.

Közösségben vagyok, mégis elszeparálódva, a laptopom mögött úgy, hogy közben azt csinálom, amit szeretek: tartalommal töltöm meg azt, amit igazán a magaménak érzek: a blogomat.

Hmm, vallomás következik. Tőlem, Neked.

Tudod, a magamfajtának is, aki egyébként nagyrészt elégedett vagyok az életemmel, nekem is kellenek olyan, tudatosan teremtett pillanatok, órák, napszakok, amikben én lehetek a középpontban. A magam középpontjában.

Sok ilyenem van, hisz azon szerencsések közé tartozom, akik képesek énidőként megélni egy teregetést/porszívózást/tusolást is. Önmagában a házimunka is egy olyan idő számomra, amikor a gondolataimmal, önmagammal lehetek.

Mégis, igényem van az olyasfajta időre, amikor nem csupán a melléktevékenységem eredménye a magammal foglalkozás, hanem “egyperegyben” én vagyok magamnak. Ilyen a jóga, az úszás, sőt, az írás is ezt jelenti számomra.

Micsoda szerencsés ember vagyok, hogy megtaláltam az írást! Micsoda szerencsés ember vagyok, hogy nem csupán terápia ez számomra, hanem egy olyasfajta önkifejezési mód, amelyben a másik, legkedvesebb tevékenységem, a főzés is jelentős részt vállal.

Csodás időszaka ez az életemnek, hogy rátaláltam arra az eszközre, amellyel az a felem is kiteljesedhet, aki nem a gyermekeit mindentől óvó, rajongásig szerető édesanya, vagy szerelmes feleség, nem a házvezetőnő, vagy szakácsnő, hanem az Árvai Ancsi. Az a nő, aki igenis jóban van önmagával, és habár sokszor számos dolog kapcsán kétségek gyötrik, de végül mindig megingathatatlanul áll önmaga mellett, és képzeld, még hite is van. Hite önmagában, a szeretet erejében, hite a családjában, az oly’ sok csalódás ellenére van hite az emberekben és az igazságosságban. Hite van a Mindenhatóban, a hálában, és a barátságban is.

A végtelennek tűnő felsorolás azt hiszem, hogy a CSODA-val zárul. Önmaga és a csoda között azonban jóval több tétel van, mint ami itt felsorolásra került… sokkal, de sokkal több!

Néhány hete kitaláltam, hogy hogyan lehet énidőm úgy, hogy duplázom. Azaz: énidőzöm és amit éppen csinálok az énidőm keretén belül, más szempontból is feltölt. Például kielégíti a “közösség iránti vágyam” is.

Ismertem egy kávéházat Füreden. Egyet, nem többet. Ismertem a címben szereplőt, amely mára, mint az “én közösségi terem” aposztrófálódott számomra. Megpróbáltam hát, milyen érzés, ha az ember lánya egymaga van, ül, és csak önmagára koncentrál, egy ilyesfajta “közösségi térben”.

Levetkőztem hát minden kis gátlásom, ami a magamfajta szemérmeseknek ilyenkor bevett agymenése, mint például: “Fú, mit gondolnak, hogy egyedül ülök egy ilyen helyen”, vagy “Baszki, ez nem ciki?”, vagy “Áh, megyek én innen inkább haza, abból még nem volt baj sose”.

Bementem, alapvetően töltődési célzattal elfoglaltam a mostmár “kis helyem”, az ablakkal szembeni sarokban. Kikértem az azóta már “szokásosnak” nevezett italaim, és elkezdtem írni. Sütött rám a nap, szólt a halk zene, a háttérben megcsörrent egy-egy tányér vagy bögre, halkan beszélgettek az emberek, engem pedig megszállt egy határtalan nyugalomnak nevezett érzés, ami egészen három órás volt ott, és ami olyan nagy sebességgel röpített magával, mintha néhány pillanatig tartott volna.

Nem zavart senki és semmi. Három óráig csak én voltam és a laptopom, és utána pedig az a szuper érzés, amit úgy hívnak: elégedettség.

Árvai Ancsi “blogger” énje, illetve “közösségi létért” kiáltozó fele kielégítést nyert. Tudom, nem nagyok az igényeim, de higgyétek el, hogy ez az idő/hely/mód számomra tökéletesen kielégítő volt.

Eldöntöttem hát, hogy következő héten ismét jönni fogok, és a rákövetkezőn is, és az az utánin is. Ha beköszönt a nyár, gyanítom, hogy a túristák számának megnövekedésével ez az igényem alább hagy majd, de addig megköszönöm, ha itt időzhetek.

És teszem ezt azóta a januári nap óta minden egyes héten, egy délelőttön.

Szóval kedves balaton parti kávézó, ha nem bánod, továbba is heti egy délelőtt elfoglalom a sarki kisasztalt, hogy ne csupán az írás utáni vágyamat, de a “közösségi légkör” iránti kevéske igényemet is beteljesítsd.

Köszönöm, hogy rádtaláltam!

Ez is érdekelhet

2 Hozzászólás

  • Huzziyas Hajnalka
    2017-04-27 04:15

    Ilyen idő kellene mindenkinek. Nekem is van, heti 2x, amikor a lányomat viszem úszni:) Igaz csak 45 perc/alkalom, de Édesanyám azt tanította nekem, hogy aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli! Szóval, rajongok ezekért az időkért:)

    • Dr. Árvai Anita
      2017-04-27 08:58

      🙂 Nagyon fontos, hogy tudjon az ember töltődni. 😀 Bármilyen formában is, de szükségünk van ezekre az időkre! 🙂

Szólj hozzá