Próbálkoztál már megérteni a földi érzéseket, a szeretetet, a büszkeséget, izgatottságot, kitüntető figyelmet, csodálatot, belső kiegyensúlyozottság vagy szomorúság érzését?
Próbálkoztál már összehasonlítani a különböző, máshonnan eredő, mást kifejező, más okozatból következő érzelmi állapotokat? Összehasonlítani az érzést, amikor magasztalnak, dícsérnek, a vállad veregetik, – hiszen elértél valamit -, vagy egyre többen like-olják a közösségi oldalaidon megosztott gondolataidat, azzal ez érzéssel, ami akkor érkezik, amikor gyermeked nyakába szippantasz, adsz bele egy brrrutális nagy cuppanóst, és beszívod az édes-savanyú-meleg-izzadt illatát, miközben karjaid az ő egész testét ölelik?!
Vagy amikor a Szerelmeddel némán ölelitek egymást, eggyé válva, és olyan erősnek hiszed magad a pillanatban, hogy megrendíthetetlenné válsz?! Miből született az első érzés? Önmagad hívtad életre, Te hoztad létre, abszolút a Te érdemed, és környezeted csatolja vissza számodra. Igen, beteljesült, megcsináltad, folyamatosan megcsinálod.
Elismernek.
Milyen érzés a második? Atyaég, leírhatatlan, ragaszkodó, földöntúli, szinte remegő boldogság! Függök tőle! Rajongok érte! Szükségem van rá a létezésemhez! Tisztán a lelkemből való!
…
És most állj meg egy pilanatra és tedd egymás mellé ezeket az érzéseket. Állj a tükör elé, és mondd bele, hogy az első érzés nem fontos Számodra. El tudod képzelni az életed nélküle?
Tudnál létezni a dicsőség és eredményeidből eredő, egódat pallérozó, elmédet szélesítő földi érzelem nélkül?
És el tudnád képzelni, akár egyetlen lélegzetvételed értelmét anélkül, hogy szeress, vagy hogy szeressenek?
Ugye látod, hogy ez az érzés belőled, a lényedből származik. Táplálékot, boldogságot, lelki gyarapodást termel számodra.
A legelső pedig eme földi létünk hozadéka. Itt nyertük, kaptuk, mi teremtettük saját magunknak azért, mert így hatékonyabban tudunk termelni, vissza tudjuk ellenőrizni a munkánkat, általa magasabbra emelkedhetünk a társadalom képzelt, belénk plántált hierarchiájának (rang)létráján.
Nos, eme gondolatiság mentén haladva elkezdtem figyelni önmagam.
Árgus szemekkel és őszinte kíváncsisággal néztem a mindennapjaimat, hogy vajon merre tartok ebben a rendkívül érdekes megfigyelésben. Mi motivál többször a hétköznapokban? Melyik típusú érzést szomjazom többször? Az egóm elismerését, a munkám érdemeinek méltatását, vagy a családom, a szeretteim ragaszkodásából létrejövő, mindent maga mögé utasító érzelmet.
Figyelted már magad?
Mit teszel ezért az érzelemért, vagy annak a másik típusú érzelemnek létrejöttéért? Észrevetted már, hogy hajszolod az utóbbit? És azt, hogy az előbbiért bármit megtennél?
Könnyű, és őszintén nagyon nehéz kérdések ezek.
Minden kell! Kell!
KELL?
Vajon szükségünk van az egónk táplálására? Vajon kell, hogy általa is fonotosnak érezzük magunkat?
Nagyon.
Nagyon kell.
Ugyanakkor lélegzetvételünk sincs a lelki kielégülés nélkül sem.
Olyan társadalomban élünk, ami fókuszáltan sikerorientált, méghozzá a materiális sikerekre vágyódik. Létezésünk nincs nélküle, hiszen az anyagi világban való létünk zajlik éppen, amelyben égető szükségünk van a pénzre, az anyagi javakra az életünk megtartásához. Ennek pedig párja az egónkat kielégítő, azt pallérozó vállveregetés is.
Nem vagyunk sem az egyik, sem a másik érzelem nélkül sem.
