Lányok, szívetekre a kezeteket; szoktatok sírni?
Szoktatok úgy istenesen, apait-anyait beleadva bömbölni? Vajon szégyen könnyeket hullatni bármiért is? Milyen fajta sírások léteznek? Az én repertoáromban mindenféle sírás-forma megtalálható, ám legtöbbször örömömben pityeredek el. De őszintén szólva hüppögök én mindenen, ha éppen olyanom van.
Valamiért a könnyek mindig segítenek.
Van úgy, hogy valamilyen nehéz helyzetet görgetek, és annak megoldási folyamatában, egy egyébként váratlan, nyugodt pillanatban tör rám a picsogás, egymagamban. Például legutóbb otthon, főzés közben ríítam egy jót, mert akkor volt időm gondolkodni éppen az aktuális “nehézségen”. És bumm, ki is jött rajtam, azaz a szememen. Ezt persze nem látta senki, magamnak csinátam, valamiért a szervezetem önkéntelen reakciója ez, mert tudja, hogy utána (néhány percről beszélek csupán), sokkal tisztábban működik az agyam, és lecsupaszítva magam önmagam előtt, azonnal meglátom a könnyektől tisztára mosott, teljesen reális valóságot. Azt, ami lényegében tök egyszerű, csak a fáradtság, és a “nem magamra figyelésem” – a sírásom előtti pillanatig – nem hagyták láttatni a teljesen nyilvánvalót. A sírás tisztítótűz! Számomra legalább is az! Méghozzá jó perzselő! Azért “szeretem”, mert teljesen kicserél. Ne mondjátok el senkinek, de két-háromhetente egyet tuti bőgök. Vagy a fenti leírt szitu miatt, vagy pedig örömömben, az éppen aktuálisan túlcsorduló érzelemtől. Tegnap például azért sírtam, mert miután a fürdőbe tereltem a srácokat este, hirtelen rámjött, mennyire nagyon imádom őket. Csak öleltük egymást, én meg a szó szoros értelmében sírtam, mint a záporeső. Néhány másodperc után csatlakozott Geri is, a férjem, és ott, a fürdőszoba padlóján az egész család összeölelkezve, nyálasan, egyben tündérmesébe illően könnyezett azon, hogy mennyire imádjuk egymást. Hát ez van. Ilyenek vagyunk mi.
A Fotó rólunk 2021-ben készült. Egy családi nyaralásunkon.
Aztán meg van olyan sírásom is, ami a kimerültség miatt jön elő. Főszabály szerint ilyenkor legtöbbször az a módi, hogy álomba könnyezem magam. Geri simizi a hátam (vagy kevésbé idealisztikusan már horkol mellettem), én meg épp a világmegváltó, legmélyebb önsajnálatomban előtörő, gyomrom összeszorító bőgésemet élem. Hm.
Hál’ Istennek ilyen kevés van. Egyre kevesebb. Ugyanis egyre kevésbé hatnak rám mások, egyre kevésbé hibáztatom magam miattuk. Azt hiszem, kezdem végre belátni (az esetek többségében legalább is), hogy sok esetben mások felém irányuló lándzsahegye nem nekem szól. Nem más az, mint az ő pillanatnyi lelkiállapotuknak kivetülése az aktuális, éppen mondjuk velem/nálam/közelemben vagy akár csak azonos kontextusban eltöltött pillanatra kasírozva…
Lányok, summa summárum, sírni jó. …
Nektek?
(kelt: 2019. év eleje)
