Volt egy lány, aki mintha már egészen pici korától kezdve tisztában lett volna vele, hogy nem először van itt. Azonban mégis, vagy talán éppen ezért nagyon hosszú út vezetett az igazi önmaga megtalálásához. Valamiért sokszor “engedett” a külső nyomásnak (szülői minta), az egója diktálta anyagi valóság elvárásainak (“csináld, mert ezzel tudsz rendes pénzt keresni”), miközben egyre inkább arra eszmélt, hogy az egész létezésében már nem látja önmagát.
Egészen egyszerűen ráeszmélt, hogy már nem volt ott a saját pillanataiban.
Fentről látta magát és fogta a fejét, hogy mit művel, mégsem tudott kiszállni belőle, és a legkevésbé sem tudta másként csinálni az életet. Azt hitte, hogy él az agyonhajszolt, fáradt, kialvatlan, feszült hétköznapjaiban. Megfelelési kényszer a társadalmi elvárásoknak, a tudata által diktált normáknak, és a nap minden percében kísérlet arra, hogy túlszárnyalja “önmagát”, azaz azt a nőt, akiről akkoriban hitte, ő az.
Aztán kezdett minden, egy csapásra megváltozni benne első kisfia születésével. Őt küldte neki a Jóisten, hogy hagyjon fel az értelmetlen erőszakkal a teste és lelke ellen. Miközben a legboldogabb édesanya volt, a világ egyik legtündéribb kisbabájával, a többi intő jelet nem igazán akarta tudomásul venni. Hát persze, hogy hibát, hibára halmozott.
Azt hitte, sikertelen.
Akkoriban valahogy másképp képzelte a sikert.
Kezdte azt hinni, hogy az a nő, akit nap, mint nap a tükörben lát, ő maga. Hajszolt valamit, ami sosem volt az övé, de neki mégis kellett. Kellett annak a nőnek, aki az egója által diktált életet “élte”.
Azaz próbálta élni, miközben számtalan kísérletet tett a beilleszkedésre abba a valóságba, amit az egója vetített elé. Úgy, hogy mindebben a beilleszkedési folyamatban sorozatosan “sikertelenségre” volt ítélve. Vívódott éjjeleken át, figyelmeztették fentről, hogy ÁLLJ MEG!, de ez a nő, aki én voltam akkor, nem hallgatott a jelekre. És habár felismerte őket, nem tanult belőlük, pedig tudván tudta, hogy mit kellene tennie. ENNEK ELLENÉRE NEM TETTE MEG! Egészen addig, amíg készen nem lett arra, hogy az érzelmi biztonság beköltözzön az életébe. 

Abban a pillanatban, hogy elengedte az egója által diktált és hajszolt eszméket, engedte lecsillapodni az akkori önmagát, élőtérbe engedte a lelkét, minden megváltozott. A nő megtisztult. Megnyugodott, én lett.

Megjöttem. Megjöttem magamhoz.

Egyszerre engedtem, hogy visszaköltözzek a testembe. Óriási utazás, hatalmas ívű magasságok és mélységek után nem tettem mást, mint magamra találtam.
Egészen addig, amíg elnyomtam magamban azt, aki vagyok, addig nem éreztem jól magam a bőrömben. Miután felismertem az igazi önmagam, a Jóisten hozzásegített a valódi sikerhez, az érzelmi biztonsághoz, az egzisztenciális kielégüléshez. Miután a testemben én kezdtem el élni, minden megtalált, amiről egészen addig csak álmodozni mertem. 

…

Hangok, ízek, illatok, helyek, tapintások, arcok, kisugárzások, személyek, lelkek ismerősségéről szeretnék beszélgetni veled.

Biztosan átéltél már déjà vu-t, vagy valami olyan, megmagyarázhatatlan érzést, ami után egészen bizonyos lettél benne, hogy nem az első, abbéli tapasztalásod az. Az életben. És, hogy melyikben, hát itt kezdődik a reinkarnáció, mint a lélekvándorlás, az újra megtestesülés elmélete. Hogyan nevezzem? Elméletnek, ténynek, tézisnek, vagy hívjam csupán feltevésnek, hiedelemnek?

Elhiszed, hogy léteztél már? Elhiszed, hogy nem először jársz itt?

Nem ez az első, földi “létmegtapasztalásod”? Elhiszed, hiszed, érzed, tudod, vagy hallottál már róla, és elutasítod? Nyitott vagy rá? Kinyitottad a szíved e témában annyira, hogy tapasztalhass is nem éppen e materiális világunkkal szorosan összefüggő, itt kézzel tapintható dolgokat? Képes vagy befogadni a reinkarnációt, mint élményt? Akár testközelből, hogy tanulhass, hogy régi/új élményeket tapasztalhass?

2019.