Volt idő…
Volt egyszer egy édesanya egy nagyvárosban, a világ legtündéribb másfél éves kisfiújával. Az édesanyának volt munkája, rendes fizetése, és voltak álmai is. Az édesanya az álmait, minden reggel ugyanazokat, leírta egy füzetbe. Igen, reggel felébredt, és az összes szívevágyát szép, kerek egész, magyar modatokban megfogalmazva beleírta a füzetébe. Tudta, hitte a szívében (mert az nem restellett súgni neki), a zsigereiben érezte, hogy nem hiába ír, hogy nem hiába bízik. Bízik valami másban, tervez valamit, amiről senkinek, de senkinek nem beszélt. Akinek meglebbentette az álmát, az mosolyogva konstatálta, és egyértelmű kétkedéssel a szemében fogadta mindazt, amiben ő rendíthetetlenül hitt. Minden nap ezekkel a csodás érzésekkel ébredt és aludt el, és tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy bekövetkeznek. Tudta, hogy várnia kell, miközben minden porcikája, még az a bizonyos halk hang is azt súgta; tartson ki, mert megéri.” Valamiért annak az időszaknak is rendkívül hálás vagyok! Mert nem csak megtanított hálásnak lenni, úgy igazán, hanem mert segített belátni, segít a mai napig elfogadni és a fölön tartani.
És, hogy mi ébresztette fel bennem ismét ezt az időszakot?
Költözés közben megtaláltam a borítékjaimat. Az én szép, színes papírpénztárolóimat, amik a mindennapjaim szerves részei voltak egykor, es amik minden egyes napon hordozták a racionalitást, tanították a tervezést és segítettek “okosnak” maradni. Némán figyelmeztettek, rendre tanítottak és biztonságban tartottak. A borítékjaim. Sokat köszönhetek nekik is. Nem sorolom őket, de egyet közülük mégis kiemelnék. Azt, aki/ami a takarékoskodásra intett. Ő azért volt nekem, hogy akármikor magamra költöttem, igen, jól hallod, bármit is vásároltam magamnak, a vételár pontos összegét beletegyem. Tehát, minden, magamnak vásárolt dolog tulajdonképpen dupla annyiba került, mint amennyit valójában fizettem érte. Így a legnagyobb hatékonysággal tudtam megtakarítani olyan összegeket, amelyekről nem is álmodtam volna. Hmm, igen. 🙂 Ez valójában így volt.
És, hogy mi ébresztette fel bennem ismét ezt az időszakot?
Költözés közben megtaláltam a borítékjaimat. Az én szép, színes papírpénztárolóimat, amik a mindennapjaim szerves részei voltak egykor, es amik minden egyes napon hordozták a racionalitást, tanították a tervezést és segítettek “okosnak” maradni. Némán figyelmeztettek, rendre tanítottak és biztonságban tartottak. A borítékjaim. Sokat köszönhetek nekik is. Nem sorolom őket, de egyet közülük mégis kiemelnék. Azt, aki/ami a takarékoskodásra intett. Ő azért volt nekem, hogy akármikor magamra költöttem, igen, jól hallod, bármit is vásároltam magamnak, a vételár pontos összegét beletegyem. Tehát, minden, magamnak vásárolt dolog tulajdonképpen dupla annyiba került, mint amennyit valójában fizettem érte. Így a legnagyobb hatékonysággal tudtam megtakarítani olyan összegeket, amelyekről nem is álmodtam volna. Hmm, igen. 🙂 Ez valójában így volt.
Szerintem, mindamellett, hogy “öntfejlesztünk”, azért nem árt néha egy-két gondolatot ejteni erről is. Márimint a “Hogyan osszam be”- ről. (…)
(…) Hát, van néhány szupi, jól működő, kipróbált tippem erre. 🙂
2019. tavasz
